Bartók Béla jelentősége a magyar népzenekutatásban

Bartók nem pusztán azért jelentős alakja a magyar népzenekutatásnak, mert korán kezdett szisztematikusan gyűjteni, és 1907-ben Erdély keleti szegletében Csíkban végzett gyűjtése során felfigyelt a pentatónia jelenlétére a régi magyar dallamokban. Bár önmagában ez a felfedezés is elegendő lenne, hogy a magyar népzenekutatás meghatározó alakjaként emlékezzünk rá. A pentatónia Bartók és Kodály zeneszerzői műhelyére a későbbiekben döntő hatással bírt, és végérvényesen eldöntötte az előző század óta újból és újból a zenész szakmán belül és a közbeszédben folyt vitát az igazi magyar zene kérdésében. Ekkorra már a 19. század verbunkos stílusának elemei elhasználódtak, üres zenei közhelyekké értéktelenedtek. Ezzel szemben Bartók és Kodály a pentaton ereszkedő, kvintváltó dalokban megtalálták a nyugat-európai műzene hatásától mentes, igazán magyarnak tekinthető hangrendszert és dallamszerkezetet. Ez a nyugodtan forradalminak nevezhető felfedezés adta azután az alapot ahhoz, hogy Kodály 1920-as évekbeli magyarság programjában a tanítás egyik legfontosabb részét a népdaloktatás képezte, és hogy a későbbiekben Kodály koncepciója szerint a magyar zenei közoktatásban az alapot a népdalokkal való ismerkedés, a népdalok ismerete jelenti.

Mégis, Bartók népzenekutatói munkásságának jelentősége nem egyszeri, nem forradalmi felfedezéshez köthető, hanem a kutatói életmű egészéhez, az általa elvégzett hatalmas, mintegy 10.000 dallamot felölelő gyűjtések feldolgozásához és tanulmányozásához, az azokból levont következtetésekhez, módszertanokhoz. Négy területet kell ezek alapján megemlítenünk: a népdalok lejegyzésének módszertanát, a magyarsággal szomszédos, együtt élő népek zenéjének tanulmányozásából létrejött összehasonlító népzenekutatást, az egyes népek zenéjének rendszerezését, jelesül a magyar, a román és a szlovák anyag zenei alapú rendezését és a hangszeres gyűjtéseket, egyes népi hangszerek szabatos leírását.

Bartók népdalgyűjtésben gazdag első éve, rendszeres népdalgyűjtéseinek kezdete 1906, addig (1904–1905-ben) mindössze néhány dallamot jegyzett le Dósa Lidi székely szolgálólánytól, valamint Vésztőn (Békés vm.), a sógoráéknál. 1904 májusától július végéig, majd augusztus végétől november elejéig a Fischer családnál vendégeskedett Bartók Gerlice-pusztán (Gömör-Kishont vm. ma: Grlica - Gemerská, Szlovákia). Ott találkozott Dósa Lidivel, Fischerék székely szolgálóleányával (1. kép). Dósa Lidi a Maros-Torda megyei Kibédről (ma: Chibed, Románia) származott, és éneke rögtön megragadta Bartókot. Júliusi dátummal 5 dallamot, novemberivel pedig további 3 éneket jegyzett le. Kodály visszaemlékezése szerint Bartókot ettől kezdve nem hagyta nyugodni Erdély, ezen belül pedig elsőként a székely népzene különössége.

Az egyedüli pentaton adat egy féldallam volt a Dósa Liditől gyűjtött 8 dallam közül (2. kép).1906 azonban igazi áttörést hozott a népzenegyűjtésben: nyáron és ősszel, valamint még decemberben is több mint 1000 magyar dallamot gyűjtött össze a Dél-Alföldről, Dunántúlról, Pest megyéből, de már mintegy 300 szlovák népdalt is sikerült rögzítenie Gömör-Kishont vármegyében. 1907-ben azután hasonló, de inkább még nagyobb ütemben folytatta a munkát. Tavasszal a Dunántúlon, Felsőiregen (ma Iregszemcse, Tolna megye), a nyáron Erdélyben, Csíkban és Gyergyóban gyűjtött mintegy 700 magyar dallamot, valamint folytatta a szlovák dallamanyag feltárását. Román gyűjtését rá két évre 1909 júliusában kezdte meg Bihar megyében, Belényesen (ma: Beiuș, Románia) és környékén.

Koncertturnéi miatt ugyan változó intenzitással végezte a munkát, de 1914-ig minden évben sikerült gyűjtenie, nagy mennyiségben magyar, szlovák és román anyagot. A különböző népek folklórjának összehasonlítása, a dallami, stílusbeli átvételek vizsgálata kezdettől foglalkoztatta. Nyilván ennek is köszönhető, hogy gyűjtéseiben nagyjából azonos arányban találunk magyar, szlovák és román népzenét, de érdeklődése kiterjedt a távolabbi népek zenefolklórjára is: 1913-ban Algériában, 1936-ban pedig Törökországban végzett terepmunkát. Az előbbi miatt 1932-ben meghívták Kairóba, az arab zenével foglalkozó első nemzetközi konferenciára. A jegyzetfüzet mellett Vikár Béla nyomán kezdettől fogva használta a fonográfot hangfelvételek készítésére. Népdalgyűjtőútjainak végül az I. világháború, illetve azt követően a történelmi Magyarország felosztása, az új geopolitikai helyzet vetett véget.

Népzenei lejegyzés

Bartók számára a népzenével való tudományos foglalkozás egyik fontos összetevője volt a dallamok lejegyzése. Kodály és Bartók kezdettől fogva (1905–1906) a kor technikai újdonságait kihasználva, fonográfhengerre is rögzítették népzenei gyűjtéseik egy részét. Népzenegyűjtéshez először Vikár Béla használt fonográfot még a 19. század végén. A gyűjtőútjain felvett anyag nagy részét egyébként Bartók jegyezte le az 1910-es években. Bár Kodály és Bartók véleménye eltért abban, hogy mi is a fonográfra felvett népzenei adat jelentősége, abban mindketten egyetértettek, hogy a tudományosan hiteles gyűjtésnek a fonográf elengedhetetlen eszköze. Kodály megközelítésében a népdal tipikus, lényegi alakja volt a fontos, Bartók pedig az elhangzás minél pontosabb megörökítésére és visszaadására törekedett. Kutatómunkája során Bartók a népzenei lejegyzéseknek „korszakos jelentőségű, bizonyos értelemben utolérhetetlen mestere”² lett. Kodály 1950-ben A folklorista Bartók c. visszaemlékezésében azt írta: „[Bartók] Lejegyzései a végső határt jelentik, ameddig emberi fül műszerek nélkül eljuthat. Ezen túl már csak a hangfényképezés következik.”³ A lejegyzések fejlődési fokozatainak, időbeli rétegeinek feltárásával Bartók egyre pontosabb, egyre apróbb részleteket megcélzó tudományos megközelítése fokról fokra nyomon követhető. Az aprólékosan részletes és pontos lejegyzés technikáját és sajátos notációját Bartók munka közben, hosszú évtizedek alatt alakította ki. A gyűjtés módját tekintve a népzenei lejegyzéseket rögzítő kéziratokat, a támlapokat, amelyeken rögzítik a dallam kottaképét, a gyűjtés néprajzi adatait, a szöveget stb., két nagy csoportra oszthatjuk: helyszíni és hangfelvételről készített lejegyzések. A részletező lejegyzések alapfeltétele, hogy a népdalok visszahallgathatók legyenek, azaz hogy hangfelvétel készüljön róluk.

Bartók az általa parasztzenének nevezett népzenét természeti jelenségnek tekintette, éppolyan természeti tüneménynek, mint a növény- és állatvilág alakzatait (közismert, hogy Bartók aktív rovar- és növénygyűjtő volt, jelentős lepkegyűjteménye maradt fenn). Számára tehát a fonográf, a visszajátszható hangzó felvétel a népzene „természettudományos” kutatásának fontos „műszere”, amelynek segítségével a vizsgálat (ti. a felvétel lehallgatása) egy adott dallam esetében, ha korlátozott számban is, de többször elvégezhető. Mint egy mikroszkóp alatt a felvételek lassításával az apróbb részletek is megragadhatók, megfigyelhetők. A népdalt természettudományos pontossággal kívánta lejegyezni. „…a fonográf-felvétel lejegyzésénél lassúra állíthatjuk a forgási sebességet […] ezzel a fogással nagyon bonyolult vagy alig hallható cifrázatokat, ritmuskülönbségeket akkora pontossággal jegyezhetünk le, mint természetes ének akárhányszori meghallgatásával is soha. És végül: a fonográf egyike a legjobb segítő-eszközöknek annak az ideális célnak elérésére, hogy a szubjektív elemet lehetőleg kikapcsoljuk népdalgyűjtő és népdaltanulmányozó munkálataink folyamán. […] ameddig emberi munka is fog beékelődni az eljárásba, addig bizony hol több, hol kevesebb szubjektív elem lesz a lejegyzésben, az osztályozásban stb.”⁴

Bartók gyakorlata sok száz órányi anyag lejegyzése és javítása, újralejegyzése után jutott el a mikroszkopikusan részletezőnek nevezhető végső szintre. A fejlődési fokozatok kéziratos és nyomtatott forrásokban követhetők nyomon. Lejegyzéseinek utolsó fázisában a dallamok díszítettségét oly mértékben jelöli, hogy az egyszerű dallamváz közlése is szükségessé válik. Bartók, ha lehet, minden ritmust lekottáz (a tremolók, glissandók és más díszítések normál körülmények között nem is hallható hangjainak ritmusát is), ennek következtében a korábbi (kicsit hosszabb, kicsit rövidebb), nem egzakt jelöléseket elhagyja. Előadási stílus szerint rögzül a metronómszám ritmikai alapértéke is (MM negyed = giusto dallamok, MM tizenhatod = rubato, MM nyolcad = ritkán, különleges dallamoknál, pl. 6/8, 3/8 esetében), valamint különbséget tesz a határozott hangmagasságú és a bizonytalan hangmagasságú csuklásszerű hangok között (3. kép). Bartók törökországi gyűjtése (1936. november 19–20) lejegyzési szempontból a kései, kiforrott típusba sorolható. A gyűjtés közreadása, a Turkish Folk Music from Asia Minor címmel szintén csak Bartók halála után (1976) jelent meg.⁵

Összehasonlító kutatások és rendezések

Bartók számára a népzene elsődlegesen zenei élményt jelentett, népzenei gyűjtőmunkájában a folyamatos elvágyódás, az ismeretlenség utáni vágy, nyugodtan mondhatjuk, e romantikus életérzés erős ösztönzőként volt jelen. Ez utóbbit Kodály éleslátó szavai is megerősítik: „Való, hogy román és egyéb másnyelvű gyűjtései számbelileg meghaladják a magyart, […] vonzotta, érdekelte az anyag újsága, ismeretlensége. Mint mindenben, ebben is igazi novarum rerum cupidus volt.”⁶

Ugyanakkor a tudományos feldolgozás bartóki logikája szerint egy-egy terület népzenéjének alapos megismerését a kutatás második része követi, azaz „össze kell hasonlítani az egyes területek anyagát egymással, és megállapítani, mi az, ami bennük közös, mi az, ami eltérő. Vagyis a leíró zenefolklór nyomába az összehasonlító zenefolklórnak kell lépnie.”⁷ Bartók a szlovák és az erdélyi román zenefolklór beható megismerését követően e kelet-európai területen a dallamtípusok szokatlan gazdagságát találta, melyet így magyarázott: „Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak?… Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már. […] egy magyar dallamot átvesznek például a szlovákok és szlovakizálják; ezt a szlovakizált dallamformát aztán a magyarok esetleg újra átveszik és a dallam „visszamagyarosodik”. De […] ez a visszamagyarosodott forma különbözni fog az eredeti magyar formától.”⁸

Egyrészt ennek az összehasonlító kutatásnak köszönheti a magyar népzenetudomány, hogy a magyar népzenei hagyomány kapcsolatrendszerét mind horizontálisan, azaz földrajzi vonatkozásban, mind vertikálisan, azaz történeti szempontból feltárta. Másrészt viszont annak, hogy zenei alapon elemezve rendezte a hatalmas anyagokat. Történetileg úgy alakult, hogy a magyar népzenetudomány legnagyobbjai egyben kiváló zeneszerzők, nagy műveltségű zenészek is voltak (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Járdányi Pál stb.), ezért már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt kapott a gyűjtött anyag zenei értelmezése, zenei alapú elrendezése. Zenetudományi, illetve népzenetudományi szempontból ez az elemző, összehasonlító feldolgozás számos új és jelentős tudományos eredmény megszületését tette lehetővé. Segített meghatározni a magyar és a vele együtt élő, valamint a rokon népek zenéjének kapcsolatát, feltárta a magyar népzenén belüli stílusrétegeket, és igyekezett választ adni a különböző stílusok eredetére, elterjedtségére. A hatalmas anyag közreadását is kezdettől fogva zenei alapokra helyezve képzelték el.

Bartók 1924-ben megjelent (de 1921-ben megírt) A magyar népdal c. könyvében az addig gyűjtött népzenei anyagban több zenei stílust különített el, úgymint a néphagyományban többé-kevésbé jól megőrzött régi stílusúakat (A osztály), az éppen kialakult, vagy kialakulófélben lévő újabb stílusúakat (B osztály) és a sok átvett idegen elemeket tartalmazó dalok nagy csoportját (C osztály), amely csoportban a dallamok túlzottan heterogén volta miatt nem volt képes egységes stílus kialakulni. Bartók a stílusokat zenei jellemzőik alapján (sorzárlat, sorszerkezet, ritmusképletek stb.) határozta meg és kísérletet tett az így kialakított nagy stílustömbökön belül az azonos, vagy közel azonos dallamok csoportját, a dallamtípusokat meghatározni. Később, 1934-től a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye összeállításán. Mintegy 13000 adatot rendezett el a korábbiakhoz képest kissé módosított rend szerint. A munka részeként átnézte a fonográflejegyzések nagy részét, saját, gondosan lejegyzett gyűjtését is újrahallgatta, és revideálta őket. Ennek tudománytörténeti dokumentuma az úgynevezett Bartók-rend. (NB. Jelenleg is zenei kritériumok szerint folyik a magyar népzene kritikai kiadása A Magyar Népzene Tára (Corpus Musicae Popularis Hungaricae) sorozat keretében.⁹) Ugyanakkor Bartók nevéhez kötődik a magyar népzenén belüli dialektusterületek elkülönítése: Dunántúl, Északi terület (Felföld), Alföld, Erdély és Bukovina.

Ugyanebben az időben dolgozott Bartók a román gyűjteményén is, amelyet 1940 októberében már rendezett, letisztázott formában vitt magával az Egyesült Államokba. A három kötetes mű 1–2. kötete 1942 végén készült el, a 3. kötetet pedig 1945 márciusában sikerült befejeznie. A kötetek kiadására már csak halála után került sor. Itt szintén zenei, illetve a vokális dallamoknál szövegi alapon is rendezte, és készítette elő kiadásra az anyagot. Akárcsak korábban (még az 1920-as években) szlovák gyűjtését, amely végül szintén csak a II. világháborút követő évtizedekben jelent meg nyomtatásban.

Bartók népzenei közreadásai

Magyar népzene

1908, 1909 Ethnographia, Székely balladák, Dunántúli balladák

1918 Die Melodien der madjarischen Soldatenlieder [A magyar katonadalok dallamai], Universal Edition, Wien

(1921) 1924 A magyar népdal

1925 Német nyelvű változat: Das ungarische Volkslied, Berlin– Leipzig

1931 Angol nyelvű változat: Hungarian Folk Music, London

1934 Népzenénk és a szomszédnépek zenéje

Román népzene

1913 Cântece popolare româneşti din Comitatul Bihor [Bihar megyei románok népzenéje], Bucharest

1914 Ethnographia, A hunyadi román nép zenedialektusa

1923 Volksmusik der Rumänen von Maramures, München

1935 Melodien der rumänischen Colinde, Universal Edition, Wien

(1945) 1967 Rumanian Folk Music

Szerb, horvát népzene

(1945) 1951 Yugoslav Folk Music

Szlovák népzene

1957 Slovenské L’udové piesne Band I., 1970 Band II, 2007 Band III.

Török népzene

1976 Turkish Folk Music from Asia Minor (javított kiadása: 2002, Bartók Péter, magyar nyelvű kiadása: Török Népzene Kis-Ázsiából, 2018, Sipos János gondozásában)

Arab népzene

1917 A biskra vidéki arabok népzenéje¹⁰

1920 Die Volksmusik der Araber von Biskra und Umgebung (Zeitschrift für Musikwissenschaft 1920. június, 489–522.)

2006 Bartók and Arab Folk Music / Bartók és az arab népzene (CD-ROM)

Hangszeres népzene, népi hangszerek

Tudjuk, hogy a magyar hagyományos zenei kultúra alapvetően egyszólamú, és a 20. század elején, amikor Bartók és Kodály elkezdte a rendszeres népzenei gyűjtőmunkát szinte kizárólag az egyszólamúsággal találkoztak, onnan kapták inspirációikat. Mint zenei jelenség az egyszólamúság élesen különbözött a nyugati zene többszólamú, át- és sokszor túlharmonizált világától, hangzásában már önmagában is nagy horderejű felismerés lehetett, amit hangsorainak gazdagsága, sajátsága, ritmikai színessége még inkább igazolt. E felfedezett új világhoz nem is igazán illet volna, ha erőteljesebb harmóniai vonatkozásai, ráadásul a nyugati zenéhez hasonlók lettek volna. Főként kezdetben, a hangszeres gyakorlatot Bartók és Kodály az énekes hagyomány járulékos, mellékes jelenségének tekintették. Bartók 1911-ben ezzel kapcsolatban így írt A hangszeres zene folklórja Magyarországon című tanulmányában:

„Természetesen csak népies hangszereken előadott, parasztkezekből származó zene érdekel bennünket. Népies hangszereknek vesszük általában véve azokat, melyeket falun maguk a parasztok készítenek, anélkül, hogy valamilyen mesterséges gyári hangszert utánoznának.”¹¹

Meghatározásába még a nép között szélesebb körben elterjedt gyári hangszerek sem fértek bele, mint például a klarinét vagy a hegedű, hanem csak a furulya, duda, citera, tekerő, pásztortülök. Kodály 1937-ben megjelent A magyar népzene tanulmányában ugyan megengedőbb a hangszerhasználat tekintetében, de nagyságrendi különbséget rögzít az énekes és a hangszeres folklór között:

„A magyar nem különösen hangszerkedvelő nép. Aránylag kevesen értenek hangszerhez: a szegényebb nép is inkább muzsikáltat magának, mintsem maga kezével játszik. Ezért énekes népzenénk gazdagságához képest kevés a hangszeres zenénk. […] A nép kezén találunk magakészítette hangszereket (doromb, kanásztülök, pásztorkürt, furulya, duda, citera v. tambura, ritkábban: cimbalom, tekerő) és gyári hangszereket. (Hegedű, klarinét, cimbalom, szárnykürt, harmonika, szájharmonika.)”¹²

Bartók rendszeres népzenegyűjtéseinek kezdetén, 1906-ban találkozott hangszeres népzenével, mégpedig Szentesen, tekerőjátékkal (4. kép), a Dél-Alföldön valószínűleg ugyancsak 1906 nyarán dudazenét is hallhatott, 1907-ben Felsőiregen pedig énekes dudautánzást (5. kép).

1911–12-re a már fentebb említett, valamint A magyar nép hangszerei című tanulmányaiban sorra is veszi a hangszereket, hogy mit játszanak rajta, mi jellemzi a játéktechnikát, és megállapítható-e ezek alapján bármelyikről is magyar sajátság, magyaros jelleg. 1910-ben Győrffy István néprajzossal részt vett az ipolysági kanásztülök- és dudaversenyen, aminek köszönhetően alapos betekintést nyerhetett a magyar és szlovák duda- és kanásztülök-játék hagyományába (6. kép). Bartók, ahogyan 1931-ben vallott erről Cigányzene? Magyar zene? című írásában természettudósnak tartotta magát, illetve magukat a magyar zenefolklór-kutatókat, akik tanulmányozásuk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választották. Valóban természettudományos pontossággal jegyzett fel mindent egy-egy zenefolklór-jelenség kapcsán.

Pontosan leírta a hangszerek kinézetét, hangolását, játékmódját, anyagát (7. kép). A revival népzenemozgalom alap kísérőhangszerének számító 3 húros kontrát is ő írta le elsőként: 1912-ben a Mezőségen (Mezőszabad – Voiniceni) találkozott vele először, majd 1914-ben további előfordulását rögzítette a Görgény völgyében. Ennek kapcsán, ahogy a Román népi táncok (1915, BB 68) első darabjának forrását jelentő mezőszabadi dallam lejegyzése mutatja, még a népi harmonizálást is rögzítette (8. kép).

Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét című, teljes terjedelmében 1936-ban megjelent, máig a népzenekutatói szakma zsinórmértékének tekinthető tanulmányában a hangszeres zene gyűjtésénél még a táncokra is kitér:

„[…] ha tánczenéről van szó, fontos a tánc nevének, a táncmozdulatoknak lehetőleg pontos lejegyzése, mikor és kik szokták táncolni, ki szolgáltatja a muzsikát, tánc közben a muzsikával együtt éneklik-e a dallamokat és kik? Csak a táncolók, vagy csak a nézők, vagy valamennyien?”¹⁴

20–25 évvel korábbi román gyűjtései tanúskodnak a leírt gondos eljárásról: igényes térrajzai mutatják, hogy a zenére járt táncot is fontos rögzíteni valónak tartotta (9. kép). Martin György néptánckutató megállapítása szerint:

„A táncot és a zenét együttesen megfigyelő Bartóknak köszönhetjük a néptánc és a hangszeres zene kutatásában az egyik legjelentősebb felfedezést: az ún. táncciklus felismerését. […] Az erdélyi románság még virágzó tánchagyományairól öt kisebb dialektusterület (Máramaros, Felső-Maros-vidék, Hunyad, Bihar, Bánát) teljes tánckészletéről […] szinte teljes képet adott.”

Bartók a népzenegyűjtés alatt komplex foklórjelenségek rögzítését, feljegyzését, felvételét értette.

„Végezetül pedig arra szeretném a gyűjtők figyelmét felhívni, hogy – ha már hangosfilmfelvétel nem valósítható meg – legalább fényképfelvételek készüljenek a közlőkről, a játék- és táncjelentekről, a hangszerekről vagy egyéb, a népzene életében szereplő tárgyakról. Ezzel is közelebb juttatjuk gyűjteményünket a való élethez.”¹⁶

Népzenekutatásunk „aranykorának” négy legfontosabb szereplője – Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László – a magyar népzenei hagyomány feltárásának főbb irányait is kijelölte, amelyek mind a mai napig alapvetően befolyásolják a tudományág arculatát, életét. Vikár a folklórjelenségek komplex módon történő megközelítésével, Kodály a történeti források bevonásával, Bartók a magyar és a szomszéd népek énekes és hangszeres parasztzenéjének kutatásával, az etnikumok közötti hatások vizsgálatával, míg Lajtha a gazdag vonóshangszeres tradíciók felfedezésével hosszú időre meghatározták a magyar népzenekutatás nagy témáit. Ha összeadjuk teljesítményüket, akkor mennyiségileg, időtartamban nagyjából az elmúlt több mint száz év gyűjtéseinek mintegy ötödét kapjuk, de ha a magyar zenei hagyományról tagoltsága, stílusai, zenei jellemzői tekintetében alkotott képre vagyunk kíváncsiak, akkor munkásságuk jelenlegi ismereteinknek már háromnegyedét tartalmazza, és ebben a legtöbb területet érintő, mind a mai napig érvényes kutatási eredményeket Bartóknak köszönhetjük.

Richter Pál